Manchesterben több helyen is belefutunk a hasonló, bővített profilú kínai gyorséttermekbe. A képen látható egység épp a házunk alatt van, és általában este 6-8 között megrohamozzák a vendégek. Ami sugallja, hogy ha nem is a kifőzde külső megjelenésével, de főztjükkel mindenképp népszerűségre tettek szert itt Salfordban.
Naponta többször jár a vonat Manchester és Liverpool között. Sokan ingáznak, mivel itt Manchesterben több álláslehetőség van, s az egy órás utazás nem jelent akkora problémát az embereknek.
A vonalat 1830. szeptember 15-én adták át, és ez volt az első pálya a világon, ahol menetrend szerinti vasúti közlekedés folyt. Alternatívát nyújtott a sokszor drága hajózással szemben, amikor az árut Liverpoolból Manchesterbe kellett eljuttatni. A vasútvonal 35 mérföld (56 km) hosszú. Jóllehet, már korábban is fektettek le síneket, melyeken állati erővel vontatták az árut, a Liverpool - Manchester szakaszon megépített vasúti pálya olyan vívmányokat és technikai újításokat igénylet, hogy emiatt modern értelmeben a világ első vasútvonalaként emlegetik.
George Stephenson neve persze eszünkbe jut, ha a gőzmozdonyra (Rocket) gondolunk. Azonban a fenti projektben jócskán nagyobb szerepe volt. Az útvonal kialakítása és a megvalósítás során a vidék adottságait is számításba kellett vegyék. Így pl. a vasúti pályát egy mocsaras területen kellett átvezetni (kb. 7-8 kilométeres szakasz Chat Moss térségében), melyre Stephenson egy máig tartó kreatív megoldást talált ki (töltést épített köböl, vesszőfonalakból és földböl, hogy azon mehessen át a vonat). Továbbá az alagútfúrás Edge Hill és Liverpool között, a megfelelő nyomtávolság kialakítása, a gőzgép forgalomba állítása körüli dilemmák, a kétvágányú pálya mind rendkívüli mérnöki tehetséget igényelt.
Miután a szakaszon majd' kétszáz éve békében közlekednek az utasok a Beatles otthona és Manchester között, bizonyítottan jó munkát végeztek Stephensonék. A megnyitáskor a pálya egyik végállomása a Lime Street volt Liverpool belvárosában, a másik pedig itt Manchesterben - trükkösen - a Liverpool Road-on, ahol ma az ipari múzeum található (Museum of Science and Indursty).
Régi lakhelyünkről, Rusholme-ból idén márciusban elköltözve kicsi szívfájdalmunk volt, hogy a "otthagyjuk" a Platt Fields parkot a sok mókussal és a kacsaúsztató kistóval a közepén.
Szerencsére Salfordba költözve is a házunkhoz relatíve közel megtaláltuk a Peel Parkot, és ha ugyan ez kisebb is, mint a Platt Fields, megadja a minimális zöldövezet érzését. Főleg mióta a mellette elhelyezkedő, régen mocsaras területet is kitakarították és megnyitották a publikum számára.
A Peel Park oldalában található a salfordi egyetem és a Salford Museum & Art Gallery. A ligetben sétálva egy visszafogott gránit szobor jelzi az 1866-os árvíz szintjét. Ekkor az Irwell folyó kilépett medréből, és elárasztotta a parkot. Három ember vízbe fulladt, és sokakat pedig házaik tetejéről mentettek ki.
Már a blog kezdetén írtam arról, hogy mennyire jellemzi ezt a várost a sokszínűség. A nemzetek kavalkádját találja itt az ember. Csak ha turistaként látogat el ide valaki, akkor is belebotlik a belvárosban, az étteremben, a Piccadilly Gardensen indiai, jamaicai vagy épp kínai társaságba, akik közül sokan tradicionális viseletükben elsőre feltűnhetnek. Ám ha csak fülünkre hagyatkozunk, igen gyakran hallhatunk az angolon kívül spanyol, lengyel, urdu beszédet az utcán.
Amióta pedig januárban munkába álltam egy multinacionális vállalatnál, még inkább kinyílt a világ. Amíg Pesten kerültem hasonló cégekhez, a pozícióból adódóan általában olaszokkal volt alkalmam dolgozni, esetleg albán gyakornokokkal, néha angol vagy spanyol kollégáim is voltak. Itt viszont – a cég specializált profiljából is adódóan – a venezuelaitól az egyiptomin át a japánig már számos nemzetiségű emberrel összefutottam az irodában. Rengeteg érdekes, mindennapos szokás, különbség, kulturális érték keveredhet egy ilyen helyen, ahol a klasszikus call centeri hangulat uralkodik általában.
Ebből a sokféle nemzetiséggel tarkított légkörből szeretnék ízelítőt adni. Kiváncsi voltam a kiváltó okokra, hogy ki miért választotta pont ezt a helyet, ahol már én is kilenc hónapja élek. Néhány készséges munkatársam válaszolt arra a három egyszerű kérdésemre, hogy honnan érkezett, miért épp Manchesterbe jött, és hogy melyik a kedvenc országa.
Egyik szomszédunkkal kezdeném: Lenka Szlovákiából jött ide főként tanulni, melynek köszönhetően tanársegdéként végzett, és imádja az Egyesült Államokat. Peter, aki Csehszlovákiában született, szintén tanulmányait folytatta a Királyságban, de indíttatásai között elsősorban a magasabb életszínvonal, a multikulturális környezet, és az angoltanulás szerepeltek. Kedvenc városa Barcelona, csakúgy, mint Karolinának, aki a lengyel csoport egyik tagja. Ő Lodz-ból érkezett Manchesterbe három éve, és nemrég diplomázott a Manchester Metropolitan egyetemen szociológia és globális változások mesterszakon. Szintén a lengyel tábort gyarapítja Lukasz munkatársam. A Slupsk városából származó srác saját bevallása szerint az otthoni válságból kilábalandó érkezett Angliába, hogy újrakezdje életét. Nagyon szereti Csehországot és Szlovákiát, mivel szerinte ott a legszebbek a lányok.
Előző főnököm Pakisztánból tíz évvel ezelőtt érkezett Manchesterbe családjával, ahol később mind családi, mind saját vállalkozás keretében próbált szerencsét; kávézójában kaptam én is állást tavaly novemberben, ami az itteni első munkahelyem volt. A jelenlegi munkahelyen eleinte rajtam kívül csak Miklós képviselte kis hazánkat ennél a cégnél. Egy szerelmi csalódás és egy balul sikerült dél-angliai munka után került ebbe a városba 2004 augusztusában, a kalandvágy és a jobb élet reményében. Kedvenc országa Ausztrália. Mostmár Betti is a magyar csapatot erősíti. Az ungvári lány előbb Nyíregyházán, majd Pesten töltöt 4-4 évet, és Angliába utazás és nyelvtnaulás céljából költözött ki, és mert ez volt az álma. Kedvenc országai Norvágia és Spanyolország.
Még a januári tréningen ismerkedtem meg Gul-lel, aki Franciaországból barátja miatt költözött Angliába, és imádja Törökországot. Mehmet, aki Antalyából származik, még otthon, Törökországban ismerte meg feleségét, aki angol, és kisfia miatt szeretett volna visszatérni a Királyságba, s így Mehmet is követte őt. (Nemrég megszületett közös kislányuk is! ) Saját bevallása szerint inkább érzi jelenleg közelebb a szívéhez Angliát, mint Törökországot. Úgy látja, otthon az embereket nagyobb stressz éri, nyugtalanabbak, míg Angliában kiegyensúlyozottabbak a népek. Családjával, akik Törökországban élnek, jó kapcsolatban van, imádja a török konyhát, a tengerpartokat, és legfőképp Antalya városát. Az energikus és mindig vicces Natasa (az oroszosan hangzó név ellenére) Görögországból jött Manchesterbe tanulni, közel hozzánk a salfordi egyetemen jár marketing szakra, s mellette dolgozik a cégnél teljes állásban. Kedvelt országai Kuba és Spanyolország.
A csoportomban dolgoznak izraeliek is. Ravit, aki magyar barátjával jött Manchesterbe, dolgozott korábban már Prágában, és Budapesten is próbálkozott, de úgy látták barátjával, hogy itt több munkalehetőség lenne mindkettőjük számára. Kedvenc helye Ausztrália, de uniós útlevelével egyelőre “csak” idáig jutott. Inbal pedig korábban hat hónapig Londonban volt, de mivel ott nem járt szerencsével, átköltözött Manchesterbe, ahol állást talált. Ő is Spanyolországot választaná kedvenc országként, azon belül pedig imádja Mallorcát.
Michael egy Monaghan nevű ír kisvárosból származik, amely az észak-ír határhoz közel található. Családjával már kiskorában Manchesterbe jöttek, csatlakozva több rokonához. Édesanyja olasz, s ennek révén élt is egy rövid ideig Észak-Olaszországban. Michael leginkább a családi kötődés miatt is választotta kedvenc országként a napfényes Itáliát, de Málta és Görögország is kedves számára. Szintén a betanításon hozott össze a szerencse Ayaval, aki Észak-Japánból, Ibarakiból jött egészen idáig. Eleinte kiküldetésben volt otthoni munkahelyéről, amikor pedig a pozíció lejárt, megkezdte mesterszakos tanulmányait a manchesteri egyetemen, majd pedig új állás után nézett. Időközben megismerkedett férjével, összeházasodtak, s emellett Aya úgy érzi, hogy Angliában találkozott a legtöbbféle kultúrával. Egy izgalmas, színes országnak tartja, és élete végégig itt szeretne élni. Végül, de nem utolsó sorban másik tréninges barátnőmet is a szerelem köti a Királysághoz. Marjo egy dél-finnországi Miehikkälä nevű faluból származik, és még otthon, Lappföldön ismerte meg angol barátját, aki vakáción volt éppen. Marjo kedvenc országa pedig Hollandia, ahol ösztöndíjjal töltött hat hónapot, és ugyan elmondása szerint nem a legizgalmasabb vagy legérdekesebb hely a földön, de rengeteg kedves emléke fűződik hozzá.
A sort még folytathatnám kenyai, jamaicai, spanyol, német, egyenlítői-guineai, olasz, venezuelai ismerősök történeteivel, de ezekre a beszámolókra még várok. A kép ezek nélkül is igen színes, és ismét alátámasztja, hogy Anglián belül Manchester mennyire sokszínű kulturális szempontból. Nem mellesleg épp ezen a hétvégén tartanak karibi fesztivált régi lakhelyünkhöz közel a Platt Fields parkban, mely a többnyire arabok lakta Rusholme szívében található. Hát így keverednek a kultúrák, nemzetek, hagyományok ebben a városban.
2010 óta rendezik meg júniusban a Manchester Day-t. Ezen az eseményen felvonulnak a város különböző közösségei, művészcsoportjai, és egy jelmezes felvonuláson ünneplik meg Manchester sokszínűségét. A karnevél résztvevői mind helyi (általában amatőr) művészeti csoportokat képviselnek, és az ünnepségre kreatív, látványos díszletekkel készülnek. Sokan mozgatható szobrokat emeltek a tömeg főlé, melyek a vonulásban életre keltek. Egyik kedvencem egy fémekből összeépített hal volt. Az előkészületeket és a szereplő csoportokat a Walk the Plank nevű művészegyesület koordinálta.
Először is május végén figyeltem fel a bulira, a városházára plakátolták ki a dátumot, 2014. június 22., szombat. Mivel még nem hallottam erről senkitől, fel a honlapra – remek, önkéntest keresnek – egyből jelentkeztem is. Az ünnepség reggelén egy raktárépületben találkoztunk, ami egyébként az ipari múzeum egyik épülete. Ott az eligazítás után, amíg jöttek a fellépő csapatok, gyorsan körbefotóztam az ottlévő díszeket, és még pont elkaptam egy óriási diszkógömböt is, amivel aztán az egyik szervező kibiciklizett. Mivel az idei karnevál témája a vízalatti világ volt, többnyire halas, kagylós, vízhatásó diszletekkel készültek. A felvonuló csoportok közt sok rezes banda képviseltette magát – pl. a helyi zeneakadémia, a Royal Northern College of Music (RNCM) brass band-je, illetve jópár egyéb művészeti egyesület (a Manchester városi kórus, Jelly Dance, The Circus House, No Eyed Theatre).
Az izgalom persze a felvonulás kezdetekor hágott a tetőfokra. Időközben a mi munkánk (a résztvevők regisztációja) befejeződött, viszont az egyik csapatnál hiányzott pár ember, ezért megkértek, hogy segítsek vinni a díszeket, úgyhogy így álltam be a vonuló jelmezes tömegbe, egy csillámos, flitteres, szallagos esernyővel. A mi csapatunk és az RNCM fúvósai között pedig a kedves és lelkes, 87 éves Bill vonult, aki azért híres, mert két éve még ő is futott az olimpiai lánggal. Az ipari múzeumtól indulva a tömeg rákanyarodott a Deansgate-re, onnan a városháza elé, majd vissza az Exchange Square-re, ahol az egész menet végződött. Ahogy hazafelé tartottam, meglepődtem, hogy mennyivel egyszerűbb volt a csapatokkal vonulni az elkerített részen, minthogy a nézőkkel tömött utcákon visszajutni a raktárhoz. Jó sokan összegyűltek, és ezt a gyönyörű nyári, napos időnek is köszönhettük. Hát így telt az első Manchester Day-em.
A helytörténeti múzeum (People's History Museum) kiállításán az angol történelem mulatságosabb karakterei is helyet kaptak. Mindjárt a peterloo-i mészárlás leírása után, az igazságtalan vérontás okozta letargiát egy kedvesen mosolygó, ámde bárgyú ember nagyméretű képével kívánják enyhíteni.
Ő nem más, mint John Wilkes. A radikális újságíró a politikai rendszer inkorrektségére koncentrálva kívánt választói számára egy igazságosabb eljárást kidolgozni. Többek között kritizálta az elitet, s híres volt szarkazmusáról. Először 1757-ben lett parlament tagja, ahol Middlesex koruetét képviselte. Nevéhez fűződik a londoni Nemzeti Képtár (National Gallery) megalapítása, melyet festő barátja, Joshua Reynolds segítségével nyitottak meg 1777-ben. Wilkes mottója: "Join Loyalty and Liberty" (Csatlakozz a hűséghez és a szabadsághoz!). Ellenezte a gyarmatosítást, és támogatta a vallási türelem elterjedését. Ilyen egy tiszta szívű, s jóképű ember volt ez a John.
A People's History Museum állandó kiállítása egy egészen megrázó esemény bemutatásával kezdődik. Az ipari forradalmat megelőző időszakban a kormánytagok gyakran manipulálták a választási eredményeket, hogy a kívánt pozícióhoz jussanak. A korrupt politikusok, a tisztességtelen szavazás illetve a tervezett megszorítások (pl. gabonavám) ellen 1819 augusztus 16-án Peterloo területére békés tüntetést hirdetett az egyik helyi érdekvédelmi szervezet, a Manchester Patriotic Union. A felszólalasokat Henry Hunt radikális politikus irányította. A szervezet főleg a szavazati jogok és a politikai ellenőrzéséről szoló reformokat szorgalmazta, s a napóleoni háborúk után következő gazdasági nehézségektől, szegénységtől szenvedő, főképp textilmunkás társadalom támogatta a kezdeményezést. A demonstráción tömegek hallgatták érdeklődve a programot, akik között rengetegen gyermekeiket, feleségeiket is magukkal vitték a megmozdulásra.
A családias közeg ellenére az esemény mégis drasztikusan a "mészárlás" elnevezést kapta. Ennek oka, hogy a békés felvonulas hírére az akkori belügyminiszter, William Hulton puccstól tartva parancsot adott a lovasságnak, hogy vessen véget a gyülekezetnek. Jogi takarónak az 1714-es Riot Act-et (lázadási törvényt) használata, morálisan pedig azzal támasztotta alá intézkedését, hogy Manchester minden lakójának tulajdona és élete került veszélybe a Szent Péter mezei gyülekezet miatt.
A kb. 80 ezres tömeget a 120 fős harcra kész lovasság Hulton parancsát követve lerohanta, s ehhez képest csoda, hogy csak 11 halottról írnak a korabeli feljegyzések. Ezek közül az első áldozat - csak hogy még "szebb" legyen a történet - William Fildes volt, egy két éves kisgyermek, akit édesanyja karjából egy lovas katona sodort ki, s a földre esve a "csatába" rohanó többi ló agyontaposta. Körülbelül 400-600 ember sebesült meg a vérengzésben, melyet sok helyen ütközetként ("battle") emlegetnek, holott a megélhetésükért felvonuló manchesteri munkások teljesen fegyvertelenek voltak.
A támadás kegyetlenségéről a sajtóban is megjelentek cikkek, melyeknek írott később Hunttal és társaival együtt felelősségre vonták, majd halálra ítélték. Hiába a megtorlás, hiszen sok újságíró szemtanúja volt az eseményeknek a Szent Péter mezőn, s így a kegyetlenség híre elért egészen Liverpoolba, Leedsbe és Londonba. A kormány brutális reakciója társadalmi osztálytól függetlenül mindenkit sokkolt Manchesterben és környékén. Jó ideig a rettegés, a felháborodás és a kiszolgáltatottság jellemezte a közhangulatot. A vérontásra egy emléktábla utal, melyet a városvezetés helyezett el a Free Trade Hall épületén, melyben ma a Radison Hotel működik.
Hétvégén megnéztem életem első angliai boxmeccsét. Az este fő mérkőzése George Groves és Carl Froch között zajlott.
Az esténk egy szimpla baráti sörözésnek indult, beszélgetés a naplementében a Katedrális előtt, élvezve a tavaszi enyhe időt - így június kezdetén - és a cidert. Egy idő után Paul barátunk kérésére a kerthelyiségből behúzódtunk benti asztalokhoz, mert kezdődött a boxmeccs, s mivel Paul pehelysúlyúként edz és indul amatőr versenyeken, nem akarta kihagyni a szombat esti viadalt.
A Wembley stadionban 80000-ren voltak, a pubban pedig kb. 30-40 -en. Groves egy londoni buszhoz hasonló járművel vonult be a Queen "We Are The Champions" c. dalára, felkészülve a legutóbbi, novemberi találkozójuk utáni visszavágóra. Carl Froch pedig nyugodt magabiztossággal érkezett, s a bevonulás az AC/DC "Shoot To Thrill"-jére történt. Megvallom, a részletekre már inkább csak homályosan emlékszem, de az első pár körben csak Pault faggattam a boxszal kapcsolatos szabályokról és alapvető tudnivalókról, aki viszont folyamatosan szitkozódott, hogy milyen puhányak a versenyzők (az ő szavajárásával élve "pussies"). A közvélemény - legalábbis nálunk a Mitre hotel kocsmájában inkább Froch pártját fogta, s ezt a bizalmat meccs kimenetele végülis igazolta.
A hetedik körben már komolyabban egymásnak estek a versenyzők, mely az avatatlan szemnek is feltűnt. De eredményt a nyolcadik kör hozott, amikor is Froch egy pontos és határozott jobbost mért Groves állára. A K.O. után a tömeg őrjöngött mind nálunk a kocsmában, de még inkább a stadionban, Groves pedig még a földről megpróbált feltápászkodni, de mivel esélye sem volt többi küzdelemre, a bíró lefújta a meccset, és Carl Frocht kiáltották ki győztesnek. Annak ellenére, hogy nem vagyok rendszeres követője ennek a sportnak, most elragadott a hangulat, az emberek lelkesedése, és ettől kicsit megszépült számomra a box és az azzal járó nyál+vér+tesztoszteron-áradat. Meg is kértem Pault, hogy tartson minket naprakészen a témában, aki legalább jót mulatott illuminált lelkesedésemen.
A tavalyi második helyezés után a Manchester City idén első lett az angol premier league versenyében. A tegnapi Everton elleni mérkőzés után a tabellán 2 ponttal előzték meg a Kékek a Liverpoolt (vagy ahogy egyéb szurkolók nevezik, a "Liverfool"), melynek örömére ma délután ismét - hol máshol, mint - az Albert téren ünneplésre gyűltek össze a City-rajongók. 1968 óta először két éve sikerült a csapatnak a kupát megszerezni, és idén Manuel Pellegrini vezetése alatt a márciusi Capital One Cup győzelem után a premier ligában is ők bizonyultak a legerősebb csapatnak.
Már a reggeli híradóban figyelmeztettek a várható útlezárásokra a belvárosban, melyekre a délutáni örömünnep miatt volt szükség. Ennek megfelelően a munkaidőm végefelé a közeli városháza térről már behallatszódott az irodába a dudák hangja és némi kiabálás. Már lélekben felvérteztem magamat, hogy épségben haza jutok majd és elkerülöm az őrjöngő tömeget, hiszen otthon már tapasztalhattuk egyszer-kétszer, milyen a metró, amikor a Népligetben meccs volt. Meglepetésemre az utcán teljes békében fújták a dudájukat a világoskék mezes gyerekek, a szülők telefonáltak vagy zászlót lengettek, a munkahelyemhez közeli nagyobb úton, a Deansgate-en végighúzták már a kordonokat, de az itt felsorakozó szurkolókból annyi agresszió áradt, mint egy csoport naposcsibéből. A kedélyes hangulatra az időjárás is rásegített, mivel a folyamatos esőzések után végre előbújt a nap is.
Gondoltam, megközelítem az Albert Square-en összegyűlt tömeget, hogy igazán átérezzem a hangulatot, de mar bőven a tér szélén megrekedtek a népek, így nem volt esélye a későn érkezőknek, hogy a városházához közelebb jussanak. A tömegből kellemes baritonhangon zengtek a gondtalan dallamok és indulók, míg a környező utcákban egyre jöttek szembe a mezbe öltözött családok, fiatalok, és két egymásba karoló idősebb hölgy világoskék City sállal a nyakában is a lézengő tömeggel tartott a felvonulási terület felé, kerülgetve a munkából hazaindulókat.
A parádéra készültek a hatóságok is, olyannyira, hogy az egyik helikopter az ablakokkal szemben körözött jó pár órán keresztül. Pedig a ligában hetedik helyen szereplő Manchester United szurkolói nem igen mutatkoztak meg az ünnepségen. Egy bátor szimpatizánsról azonban megemlékeztek a hírekben, aki a Deansgate kordon mai között még a felvonulas kezdetet előtt sétált végig, de a részvétteljes tekintetekeken és rikkantásokon túl nem kapott egyebet. A családias keretek között megrendezett ünnepség - hétfő ellenére - valószínűleg sokak számára a városháza térről a pubokba helyeződik át, ahol továbbénekelhetik az "I've never felt like singing the BLUES"-t a győztes csapat tiszteletére.
Vasárnap (május 4.) estefelé a reptérről visszajövőben sétáltam haza a Salford Crescent vonatállomásról (mivelhogy barátnőmet kísértem ki, itteni látogatását követően). Emberek lézengtek az utcán, de a vasárnap estékhez képest szokatlanul sokan voltak.
A Salford történelmi központját jelentő Chapel street mentén a Salford egyetem épületénél dikáok csoportosultak és érezték jól magukat. Sör a kézben, 12 °C, de a lányok ujjatlanban persze. Az úton egyre csak jöttek szembe a tömegek, és kezdett egy halvány emlék előtünni valamilyen szórólapról, amit a hetekben láttam.
Aztán a következő gócpont az Old Pint Pot nevű folyómenti söröző volt, ahonnan már csak pár lépésre voltam az otthontól. Az utcánkba kanyarodva sokadmagammal tartottam az Islington Mill nevű hely felé, mely a közvetlen szomszédunkban lévő épület, és a város egyik alternatív művésztelepe. Aznap este a művészakadémia is a Sounds From The Other City c. fesztivál keretében szintén koncerteknek adott helyet. Olyannyira nagy volt a lelkesedés, hogy az egyik zenekar a házunk és az Islington közti szűk parkolóban vert tábort, és adott random koncertet a népnek.
A fesztivált idén rendezték meg tizedik alkalomból, hogy az új és tehetséges zenészeket Salford közönsége tesztelhesse. A kezdetekben (2005) tapasztalt 400 fős publikum mára már kétezres tömeggé fejlődött. A rendezvény alapítói Maurice és Mark Carlin az Islington Millben működtetett stúdiójukból kiindulva szerettek volna teret adni független és új zenei tehetségeknek Manchester-szerte, s ehhez a már említett Chapel streetet választották központi helyszínként. Salford több emblematikus helye is megihlette a rendezőket, így a Chapel streetről nyíló kis templomtérre, továbbá a Salford Arms Hotelhez és a kerületi pályaudvarhoz közeli Albert Vaults pubba is kiterjesztették a koncerteket. Az évek alatt felsorakoztatott zenekarok között szerepel pl. a Ting Tings is - akik 2007-ben a SFTOC keretében debütáltak - , a walesi Marina And The Diamonds, és a szuperbarkós, mindig elegáns Daedelus.
Sajátos volt a fesztivál jellege, hogy bár minden helyszín egy szűkebb körzeten belül helyezkedett el, a koncertek kissé mégis el voltak egymástól szeparálva. Ám a bulizó tömegek hömpölygése az utcákon sikeresen megteremtette a különleges hangulatot. Az esemény népszerűségét tükrözi, hogy már lehet kapni a jegyeket 2015-re.