Hétvégén megnéztem életem első angliai boxmeccsét. Az este fő mérkőzése George Groves és Carl Froch között zajlott.

 Az esténk egy szimpla baráti sörözésnek indult, beszélgetés a naplementében a Katedrális előtt, élvezve a tavaszi enyhe időt - így június kezdetén - és a cidert. Egy idő után Paul barátunk kérésére a kerthelyiségből behúzódtunk benti asztalokhoz, mert kezdődött a boxmeccs, s mivel Paul pehelysúlyúként edz és indul amatőr versenyeken, nem akarta kihagyni a szombat esti viadalt.

A Wembley stadionban 80000-ren voltak, a pubban pedig kb. 30-40 -en. Groves egy londoni buszhoz hasonló járművel vonult be a Queen "We Are The Champions" c. dalára, felkészülve a legutóbbi, novemberi találkozójuk utáni visszavágóra. Carl Froch pedig nyugodt magabiztossággal érkezett, s a bevonulás az AC/DC "Shoot To Thrill"-jére történt. Megvallom, a részletekre már inkább csak homályosan emlékszem, de az első pár körben csak Pault faggattam a boxszal kapcsolatos szabályokról és alapvető tudnivalókról, aki viszont folyamatosan szitkozódott, hogy milyen puhányak a versenyzők (az ő szavajárásával élve "pussies"). A közvélemény - legalábbis nálunk a Mitre hotel kocsmájában inkább Froch pártját fogta, s ezt a bizalmat meccs kimenetele végülis igazolta. 

 A hetedik körben már komolyabban egymásnak estek a versenyzők, mely az avatatlan szemnek is feltűnt. De eredményt a nyolcadik kör hozott, amikor is Froch egy pontos és határozott jobbost mért Groves állára. A K.O. után a tömeg őrjöngött mind nálunk a kocsmában, de még inkább a stadionban, Groves pedig még a földről megpróbált feltápászkodni, de mivel esélye sem volt többi küzdelemre, a bíró lefújta a meccset, és Carl Frocht kiáltották ki győztesnek. Annak ellenére, hogy nem vagyok rendszeres követője ennek a sportnak, most elragadott a hangulat, az emberek lelkesedése, és ettől kicsit megszépült számomra a box és az azzal járó nyál+vér+tesztoszteron-áradat. Meg is kértem Pault, hogy tartson minket naprakészen a témában, aki legalább jót mulatott illuminált lelkesedésemen.